The Day of the (Un)Dead – Koncertbeszámoló egy rajongótól, akinek valóra vált az egyik legnagyobb álma

Vannak pillanatok az életedben, amikor nem tudod elhinni, hogy valami megtörténik. 
Egyszer csak kitalálsz valamit, amit át kell élned, onnantól kezdve pedig akarod, ha látsz reális esélyt a megvalósulásra, ha nem. Idén több koncert is ilyen volt az életemben, de a leghihetetlenebb élmény a november 19-i Hollywood Undead koncert volt az Akvárium nagy halljában. 

Két éve egy februári szombaton, hajnali négy óra körül a szülinapi bulim után ballagtam haza egyik nagyon jó barátom társaságában. Ekkor mutatta meg nekem a Hollywood Undead védjegyüknek számító, Everywhere I Go című számát. Ott és akkor beleszerettem abba a dalba, másnap pedig jobban belemélyedtem a diszkográfiájuk tanulmányozásába. Pár hét elteltével teljesen szerelmes voltam az egész bandába dallamokkal, szövegekkel, maszkokkal, művésznevekkel, egyéniségekkel együtt. A stílusuk elég egyedi, nem egyszerűen rap-rock, de leginkább ahhoz hasonlítható. Lemezeiken vannak metálosabb hangzású számok, ugyanakkor van, hogy a dalban a hip-hop stílusjegyei dominálnak. Lelkesen utána is néztem a koncerthelyszíneknek, hogy körülbelül mikorra várhatom, hogy ha kis hazánkba nem is, de legalább a közelbe ellátogatnak. Nagyot koppantam, mikor megláttam, hogy turnéjuk során gyakorlatilag nem hagyják el az USA területét. Innentől kezdve már csak a remény maradt számomra, hogy valaha látom őket élőben, és elhatároztam, ha megközelítik Európát, teljesen mindegy, hogyan, de én ott leszek. Teltek a hónapok, jött az új album, örültem, lelkesedtem, de megint nem láttam európai helyszínt a koncertlistánál. Álomnak álom maradt, de belenyugodtam, hogy nem valószínű, hogy Charlie Scene, Johnny 3 Tears, Danny, Da Kurlzz, J-Dog és Funnyman legalább egy városban lesz velem.  

Balról: Funnyman, Charlie Scene, J-Dog,
 Danny, Da Kurlzz, Johnny 3 Tears

És akkor eljött az a májusi nap. Épp sétáltam a következő órámra a stúdióhoz, mikor elolvastam barátnőm csetüzenetét: „IDEJÖNNEK!!! ITT LESZEK!! JÖN A HU MAGYARORSZÁGRAAAA!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁ” 

Először nem hittem el. Teljesen lefagytam, megálltam. Barátnőm beszélt hozzám, de semmi nem jutott el az agyamig, és egy hangot nem tudtam magamból kipréselni. Gyorsan keresni kezdtem valami hivatalos információt, eseményt és meg is találtam. Ezt követően nemhogy nem jött ki hang a torkomon, de megállíthatatlanul elkezdtem sikítozni, visítozni, viháncolni. A levegőm elfogyott, könnyek gyűltek a szemembe, úgy éreztem magam, mintha álmodnék. De nem álmodtam. Igaz volt. Állt még előttem ugyan fél év, amit ki kellett várni, de tartotta bennem a lelket a koncert ígérete. Egy hét múlva két barátommal együtt megvettük a jegyeinket. Nem volt más hátra, mint várni. 

Eljött a nagy nap – 2014. november 19.  

Azt hittem nem fogok bírni magammal már a koncert előtti egy hétben sem, ehhez képest még hétfőn sem éreztem különösebb izgalmat, inkább csak örültem. Néztem a magyar rajongótábor reakcióit, az enyém meg sem közelítette az övékét. Gondolkodtam, mi lehet a baj velem, életemben nem vártam még semmit ennyire, mint ezt a koncertet. Aztán rájöttem, hogy miért nem izgulok. A nagy nap hetének hétfőjén egyszerűen még mindig nem hittem el, hogy idejönnek hozzánk, Magyarországra. Szerdán reggel kezdett tudatosulni bennem, hogy igen, ma este koncert. Ekkor már teljesen random helyzetekben tört ki belőlem a nevetés, vagy egyszerűen nyüszítettem az izgalomtól, esetleg ugráltam a HU számokra. 

Barátaimmal megbeszéltük, hogy 7 körül találkozunk, beülünk valahova, 8-kor pedig bemegyünk az Akváriumba, mert 9-kor kezdődik a koncert. El is indultam időben, felszálltam a metróra… na és ekkor kezdtem izgulni. Innentől kezdve remegett a lábam és semmi nem ment le a torkomon, csak néhány korty víz. Sorbanállás közben kétszer is majdnem leestem a lépcsőn, mert egyszerűen nem bírtak el a lábaim. Bementünk a tömegbe, és vártuk a kezdést. 

Több „téves riasztás” után végül felvillantak a színpadi fények és az együttes elfoglalta a színpadot. Erős kezdést produkáltak, három zúzósabb kultuszszámon keresztül meg sem álltak. Ezek után üdvözöltek minket először és a minden bizonnyal iszonyatosan meleg maszkok is lekerültek róluk. A koncert zseniális volt. Ahogy gondoltam is, a rappel nem volt gond, az énekszólamok mindvégig tiszták voltak és a hangosítás is nagyon jó volt (ettől minden koncert előtt félek, szóval jár a tapsihapsi). A számlistát gondosan válogatták össze, mennyiségileg arányosan oszlottak el a metálosabb, illetve a hip-hoposabb dalok. Az idő felénél járva bejelentették, hogy jövőre új lemez várható, amiről eljátszották a nem sokkal korábban a közönség fülei elé bocsátott Day of the Dead című dalt.

Bár nem voltam nagyon elől, láttam, hogy a srácok betöltik a színpadot. Mozogtak rajta, élettel teltek voltak, élvezték, hogy előadhatnak, hogy itt lehetnek. Annak ellenére, hogy nagyon húzós a turnérend és elképesztően megviselheti őket, szívüket-lelküket beleadták a buliba. Mondjuk utóbbit a rajongótábor is elmondhatja magáról. Mindenki tudott minden szöveget, énekeltünk, kiabáltunk, sikítottunk, lelkesedtünk. Az egyetlen negatívum, ami tapasztalható volt, az a levegőtlenség. (Viszont ez nagyon nagy negatívum, remélem, hogy az Akvárium ezt majd orvosolja valahogy.) Egy és negyed órája ment a koncert, mikor a banda levonult a színpadról… de tudtuk, hogy itt még nincs vége. Nem lehetett vége. A közönség őrjöngve követelte vissza a fiúkat, és AZT a bizonyos dalt. És akkor felcsendült az Everywhere I Go. Elképesztő érzés volt, az egész koncert alatt nagyon együtt mozgott a közönség, de akkor és ott - nyilván az is közrejátszott, hogy mindjárt vége az élménynek-  mindenki megőrült. Majd vége lett ennek is, kaptunk egy csodálatos egy mondatos ígéretet: „We will come back next year!”, s a Hollywood Undead ezzel búcsút mondott magyar közönségének. Mi pedig izgatottan, izzadtan és felhőtlenül boldogan elindultunk a kabátjainkért és hazaindultunk. 

Csütörtök este fogtam fel először, hogy az előző nap tényleg megtörtént. Ráadásul lehet, hogy hamarosan ismét látom őket. Azt hiszem, többet nem mondok, nincs is szükség rá. Hát így hangzik egy rajongó koncertbeszámolója, akinek egy este alatt valóra vált az egyik legnagyobb álma. 

Itt egy saját fotó a buliról, sok sajnos nem látszik: 

Saját videó, részlet az Everywhere I Go-ból:

Képek forrása:

1. www.facebook.com/hollywoodundeadofficial

2. www. billboard.com

3. www.facebook.com/hollywoodundeadofficial