Van
egy barátom, akivel akárhányszor úgy döntünk, hogy filmet nézünk, sikerül olyan
alkotást kiválasztanunk, ami vagy rettenetes, vagy minőséginek álcázott, de
koránt sem az, vagy egyszerűen csak lapos. Hétvégén áthívott magához azzal a
hírrel, hogy talált egy jót és mi azt meg fogjuk nézni, és megtörjük a
rajtunk ülő átkot. Megnéztük a trailert, fellelkesedtünk, nekikezdtünk. Az
előzetes alapján nem feltételeztem volna, de megtörtént: a Felnyomva című film
mindhárom fent említett kritériumnak megfelelt.
A 2014-es
mű rendezője és egyik írója Joe Carnahan volt, aki rendezőként a 2010-es
Szupercsapatért és a méltán népszerű Feketelista című sorozatért is felelős.
Munkásságát nem igazán ismerem, de ez nem is volt olyan nagy szempont, ritkán
döntök egy alkotás megtekintése mellett kizárólag a rendező miatt. A
főszereplő, Patrick Wilson – végig nem hagyott nyugodni, hogy hol láttam már,
és szerencsére csak a végén jöttem rá, hogy a Cukorfalatban – egyébként
szerencsére jól alakította a kevés szóban nem igazán bemutatható, limuzinsofőr
karakterét. Legalább ezzel nem volt gond. Nem igazán szeretem a kategorizálást,
de meg kell jegyeznem, hogy ez egy tipikusan fiúknak készült film. Félreértés
ne essék, egyáltalán nem azt mondom, hogy azért volt rossz, mert „pasifilm”, én
meg romantikus limonádékra vágyó nő vagyok… az előzetesnél kifejezetten jó
érzésem volt a filmmel kapcsolatban. (Egyszer szegem meg a „Nem nézek előzetest”
szabályomat és máris megbűnhődöm érte… Helló, Murphy, jó, hogy jöttél!)
Tipikus
akció-vígjátékra számítottunk: egyszerű sztori, élvezhető helyzetpoénok, sok
lövés-robbanás-baleset-halál, pörgős tempó. Az egyszerű sztorit sikerült abszolválni,
sőt, az alapötlet nem volt rossz. Ez Wilson után a második piros pontot hozza a
filmnek. Kap még egy harmadikat is a reménykeltően erős bevezető jelenetsorért,
csak az a kár, hogy ennyit gyűjtött összesen. A poénok száma nem volt kevés,
csak nagyrészük vagy „azért csak elnevetem magam, hogy úgy érezzem, történt
valami” – jellegű volt, vagy annyira abszurd, hogy az csalta ki a rövid kacajt.
Az igazán jó, az kevés volt. Túl kevés.
A
film első felében tulajdonképpen semmi érdemleges nem történik, csak jobban
megismertetik velünk a főszereplőt és a körülményeit, valamint előkészítik a
második szakaszt. Érdemes tudni a filmről, hogy stáblistával együtt 94 perces,
amire kezdéskor még nem figyeltem fel. Szinte pontosan a szakaszváltásnál
jártunk, mikor kedves barátommal taktikai megbeszélést kellett tartanunk a film
további sorsát illetően. Gyűltek az ellenérveink, amiből a legerősebb az volt,
hogy ez a film már több mint egy órája megy és semmi nem történt, úgyhogy vagy
negyed órába sűrítenek majd minden akciót, vagy továbbra is lapos kúszásban
halad tovább, néhány indokolatlan, poénnak szánt jelenettel. Annak ellenére,
hogy egy darab érvet nem tudtunk felmutatni az alkotás mellett, visszaültünk…
és szomorúan konstatáltuk, hogy még csak a negyvenötödik percnél tartunk, és
még körülbelül ugyanennyi van hátra. Mi tesz ilyenkor a normális ember?
Elvonul, és inkább elkezdi bámulni a falat, hátha ott történik majd valami
érdekes. Mit tettünk mi? Józan eszünknek ellentmondva tovább küzdöttünk a
filmmel.
Kétségtelen,
hogy a második fele akciódúsabb, sőt, a tempót illető imáim is meghallgatásra
találtak és gyorsultak az események, és még az ötletes jelenetek, fordulatok
száma is nőtt, de valahogy ez sem volt elég ahhoz, hogy megváltozzon a
véleményem. Továbbra is össze-vissza volt, indokolatlan poénokat hozott –
szívem fájdalmára helyzetpoénokat szinte egyáltalán nem – és, ahogy telt-múlt
az idő, egyre logikátlanabbá vált a sztori kimenetele. Annyi ideig húzták a
dolgot és annyi mindent dobtak be, hogy az a végén nem izgalmat keltett, hanem
azt váltotta ki a nézőből, hogy megkérdőjelezze, van-e értelme ugyanazt a
végkifejletet adni a cselekményeknek, amire az elejétől várunk, vagy
kockáztatni kéne egy váratlanabb fordulattal. A film vége kicsit módosult a feltételezetthez
képest, de nem eleget ahhoz, hogy annak bármi értelmét lássam. Kockáztatni
kellett volna, sokkal jobban azzal sem lőhettek volna mellé, de ha már ez lett
a vége, legalább adhattak volna hozzá egy olyan háttérzenét, amitől nem úgy
érzem magam, mint aki egy mesés napot zár Disneylandben, és amitől nem érzem
magam kirugdalva a hangulattal való sekélyes azonosulási próbálkozásomból.
Végül
egy, a mű teljes hossza során meglehetősen elhanyagolt „szerelmi” szál két
perces, durván komolyra fordult eredményét is az arcunkba hajították, amiről
ordított, hogy semmi más oka nem volt, mint, hogy dobjanak egy csontot a
szerencsétlen lánynak, akit férfi létedre sikerült rávenned, hogy szenvedje
veled végig ezt a 94 perces hibát.
Azon
túl, hogy ebből a jónak tűnő alapanyagból miért csináltak egy ilyen megnézésre
egyszer sem ajánlható, értékelhetetlen valamit, több dolgot nem értek. Hogy
lehetett a legjobb karakter egy hulla időközönként megjelenő szelleme? Hogy kapott
ez a film 6,6 pontot IMDB-n? Vajon miért nem működtek a poénok? Mi vitt rá
mégis arra, hogy néha elnevessem magam? És mégis kinek volt annyi pénze, amennyi
meggyőzte David „The Hoff” Hasselhoffot, hogy saját magát alakítva és önmagát
kínosan nyíltan porig oltva – hogy máshogy, mint – indokolatlanul megjelenjen
ebben a filmben két teljes percre?
Szomorúan
jelentem, hogy az átok nem tört meg, de nem adjuk fel. Túléltünk már sok rossz
filmet, a listára most már ez is felkerült, de mi lelkesen keressük tovább azt
a csodás alkotást, amiről először kijelenthetjük, hogy jó volt. Útravalóul csak
annyit szeretnék mondani: soha ne bízzatok feltétel nélkül egy előzetesben! Ja,
és ne nézzétek meg a Felnyomvát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése