2015. május 12., kedd

Indokolatlanul indokolatlan indokolatlanság limuzinnal szállítva

Van egy barátom, akivel akárhányszor úgy döntünk, hogy filmet nézünk, sikerül olyan alkotást kiválasztanunk, ami vagy rettenetes, vagy minőséginek álcázott, de koránt sem az, vagy egyszerűen csak lapos. Hétvégén áthívott magához azzal a hírrel, hogy talált egy jót és mi azt meg fogjuk nézni, és megtörjük a rajtunk ülő átkot. Megnéztük a trailert, fellelkesedtünk, nekikezdtünk. Az előzetes alapján nem feltételeztem volna, de megtörtént: a Felnyomva című film mindhárom fent említett kritériumnak megfelelt.

A 2014-es mű rendezője és egyik írója Joe Carnahan volt, aki rendezőként a 2010-es Szupercsapatért és a méltán népszerű Feketelista című sorozatért is felelős. Munkásságát nem igazán ismerem, de ez nem is volt olyan nagy szempont, ritkán döntök egy alkotás megtekintése mellett kizárólag a rendező miatt. A főszereplő, Patrick Wilson – végig nem hagyott nyugodni, hogy hol láttam már, és szerencsére csak a végén jöttem rá, hogy a Cukorfalatban – egyébként szerencsére jól alakította a kevés szóban nem igazán bemutatható, limuzinsofőr karakterét. Legalább ezzel nem volt gond. Nem igazán szeretem a kategorizálást, de meg kell jegyeznem, hogy ez egy tipikusan fiúknak készült film. Félreértés ne essék, egyáltalán nem azt mondom, hogy azért volt rossz, mert „pasifilm”, én meg romantikus limonádékra vágyó nő vagyok… az előzetesnél kifejezetten jó érzésem volt a filmmel kapcsolatban. (Egyszer szegem meg a „Nem nézek előzetest” szabályomat és máris megbűnhődöm érte… Helló, Murphy, jó, hogy jöttél!)


Tipikus akció-vígjátékra számítottunk: egyszerű sztori, élvezhető helyzetpoénok, sok lövés-robbanás-baleset-halál, pörgős tempó. Az egyszerű sztorit sikerült abszolválni, sőt, az alapötlet nem volt rossz. Ez Wilson után a második piros pontot hozza a filmnek. Kap még egy harmadikat is a reménykeltően erős bevezető jelenetsorért, csak az a kár, hogy ennyit gyűjtött összesen. A poénok száma nem volt kevés, csak nagyrészük vagy „azért csak elnevetem magam, hogy úgy érezzem, történt valami” – jellegű volt, vagy annyira abszurd, hogy az csalta ki a rövid kacajt. Az igazán jó, az kevés volt. Túl kevés.

A film első felében tulajdonképpen semmi érdemleges nem történik, csak jobban megismertetik velünk a főszereplőt és a körülményeit, valamint előkészítik a második szakaszt. Érdemes tudni a filmről, hogy stáblistával együtt 94 perces, amire kezdéskor még nem figyeltem fel. Szinte pontosan a szakaszváltásnál jártunk, mikor kedves barátommal taktikai megbeszélést kellett tartanunk a film további sorsát illetően. Gyűltek az ellenérveink, amiből a legerősebb az volt, hogy ez a film már több mint egy órája megy és semmi nem történt, úgyhogy vagy negyed órába sűrítenek majd minden akciót, vagy továbbra is lapos kúszásban halad tovább, néhány indokolatlan, poénnak szánt jelenettel. Annak ellenére, hogy egy darab érvet nem tudtunk felmutatni az alkotás mellett, visszaültünk… és szomorúan konstatáltuk, hogy még csak a negyvenötödik percnél tartunk, és még körülbelül ugyanennyi van hátra. Mi tesz ilyenkor a normális ember? Elvonul, és inkább elkezdi bámulni a falat, hátha ott történik majd valami érdekes. Mit tettünk mi? Józan eszünknek ellentmondva tovább küzdöttünk a filmmel.

Kétségtelen, hogy a második fele akciódúsabb, sőt, a tempót illető imáim is meghallgatásra találtak és gyorsultak az események, és még az ötletes jelenetek, fordulatok száma is nőtt, de valahogy ez sem volt elég ahhoz, hogy megváltozzon a véleményem. Továbbra is össze-vissza volt, indokolatlan poénokat hozott – szívem fájdalmára helyzetpoénokat szinte egyáltalán nem – és, ahogy telt-múlt az idő, egyre logikátlanabbá vált a sztori kimenetele. Annyi ideig húzták a dolgot és annyi mindent dobtak be, hogy az a végén nem izgalmat keltett, hanem azt váltotta ki a nézőből, hogy megkérdőjelezze, van-e értelme ugyanazt a végkifejletet adni a cselekményeknek, amire az elejétől várunk, vagy kockáztatni kéne egy váratlanabb fordulattal. A film vége kicsit módosult a feltételezetthez képest, de nem eleget ahhoz, hogy annak bármi értelmét lássam. Kockáztatni kellett volna, sokkal jobban azzal sem lőhettek volna mellé, de ha már ez lett a vége, legalább adhattak volna hozzá egy olyan háttérzenét, amitől nem úgy érzem magam, mint aki egy mesés napot zár Disneylandben, és amitől nem érzem magam kirugdalva a hangulattal való sekélyes azonosulási próbálkozásomból.

Végül egy, a mű teljes hossza során meglehetősen elhanyagolt „szerelmi” szál két perces, durván komolyra fordult eredményét is az arcunkba hajították, amiről ordított, hogy semmi más oka nem volt, mint, hogy dobjanak egy csontot a szerencsétlen lánynak, akit férfi létedre sikerült rávenned, hogy szenvedje veled végig ezt a 94 perces hibát.

Azon túl, hogy ebből a jónak tűnő alapanyagból miért csináltak egy ilyen megnézésre egyszer sem ajánlható, értékelhetetlen valamit, több dolgot nem értek. Hogy lehetett a legjobb karakter egy hulla időközönként megjelenő szelleme? Hogy kapott ez a film 6,6 pontot IMDB-n? Vajon miért nem működtek a poénok? Mi vitt rá mégis arra, hogy néha elnevessem magam? És mégis kinek volt annyi pénze, amennyi meggyőzte David „The Hoff” Hasselhoffot, hogy saját magát alakítva és önmagát kínosan nyíltan porig oltva – hogy máshogy, mint – indokolatlanul megjelenjen ebben a filmben két teljes percre?


Szomorúan jelentem, hogy az átok nem tört meg, de nem adjuk fel. Túléltünk már sok rossz filmet, a listára most már ez is felkerült, de mi lelkesen keressük tovább azt a csodás alkotást, amiről először kijelenthetjük, hogy jó volt. Útravalóul csak annyit szeretnék mondani: soha ne bízzatok feltétel nélkül egy előzetesben! Ja, és ne nézzétek meg a Felnyomvát.


2015. március 16., hétfő

What's BloGoing On?

A blogok 2001 óta fontos részét képezik mindenki hétköznapjainak. Ma már el sem tudom képzelni az életemet nélkülük és azt gondolom, egyhamar nem is fognak eltűnni mindennapjainkból. Nézhetjük bármelyik profilt, bizonyos szinten mindegyik fajtának van létjogosultsága, legyen az személyes, vagy céges. Hogy miért gondolom így? Mind az írók, mind az olvasók részéről megközelíthető a kérdés. 

Kezdem a szerkesztőkkel. Az embernek alapvető tulajdonsága, hogy véleményt alkot. Mindenről. Nem csak azért, mert tűnődik bizonyos dolgokon és így elkerülhetetlenné válik, hogy gondolatai támadjanak, hanem mert szeret véleményt alkotni és még inkább, szereti azt megosztani másokkal – legyenek azok családtagok, barátok, ismerősök, vagy akár idegenek. A blogolók magas számából látható, hogy nagyon sokan vágynak arra, hogy mások tudatára adják, ők mit gondolnak. Vannak, akik azt akarják, hogy tudásuk, tehetségük széles körben ismert legyen. Van, aki pozitív visszajelzésekre vadászik, van, aki egyszerűen csak visszajelzésre. Van, akinek hobbi, van, akinek már-már munka és van, akinek ténylegesen munka. Van, aki egyszerűen ki akarja írni magából az érzéseit, van, aki tanítani akarja az embereket és van, aki népszerűségre vágyik. Ezer meg egy ok, de az eredmény ugyanaz: nyilvánosság elé tárt szellemi termékek. 

A blogok sikeréhez egyértelműen szükséges a másik oldal, az olvasók. Az ember szükségszerűen nem csak közölni akarja saját véleményét, hanem kíváncsi a másikéra is. Látszik ez abból, hogy divatokat követünk, vagy ha valaki a barátja, vagy akár a kedvenc sztárja ajánlására választ egy bizonyos terméket, de abból is, ha egyszerűen csak össze akarja mérni a gondolatait valamiről egy másik emberével. 

Felmerül a kérdés ugyanakkor, hogy melyek azok a típusok, amik kiállják majd az idő próbáját. Megmondom őszintén, életem huszonegy éve alatt annyi változás történt, hogy nem vagyok biztos benne, hogy erre tudnék bármilyen választ is mondani. Minden az emberek kíváncsiságán múlik. Azt is el tudom képzelni, hogy megjelenik valami új, eddig nem is feltételezett technika, ami egy újabb típust szül, az új pedig vagy megfér majd a régiek mellett, vagy kiszorítja valamelyiket – rosszabb esetben mindet. 

Manapság az írott blogok talán kevésbé sikeresek, aminek meglátásom szerint az lehet az oka, ami részben oka a nyomtatott sajtó haldoklásának: az emberek, főleg az ifjúság egyre kevésbé szeret olvasni. Így azt hiszem, hogy egy szöveges tartalmakat megjelenítő oldal nem igazán lehet sikeres. Persze nem kizárt, hogy egy ilyen jellegű blog is fennmaradjon, sőt, népszerű legyen, csak ehhez feltételeknek kell teljesülnie. Egyfelől annak, hogy a megjelentetett szöveg ne legyen túl hosszú, részben pedig az, hogy egy találjon egy stílust, ami elég szórakoztatónak bizonyul ahhoz, hogy  nagy számú rendszeres olvasót biztosítson az oldalnak. 

Amiben jelenleg a legnagyobb lehetőséget látom, az a videoblog. Fontos megjegyezni ugyanakkor, hogy ezeknek az oldalaknak is csak addig van jövője, amíg tehetséges emberek tartják kézben. Azt viszont feltétlen előnyének tartom, hogy nem olvasni kell, hanem hallgatni és nézni – a hallgatást kevésbé tartják megerőltetőnek a fiatalok, a képi világ pedig nagyon lényeges szerepet tölt be a világ jelen szakaszában (elég csak az instagramra, vagy a hozzá hasonló programokra gondolni). A képi világ fontossága miatt ugyanúgy sikeresek lehetnek a fotóblogok, de azt hiszem, a videoblogok több lehetőséget rejtenek magukban, így ezek maradnak a dobogó tetején.

A helyzet tehát adott. Amíg az ember ember marad, és hallatni akarja a hangját, illetve hallani akarja másét, addig a blogoknak is lesz létjogosultsága.

2015. március 4., szerda

Nézd meg, hogy alakult Nagy Marcell sorsa a Sorstalanság után!

Tíz év telt el, mióta közönség elé került a Sorstalanság című film. Márpedig tíz év alatt sok minden változik – például Nagy Marcell is. A film akkor tizenkét éves főszereplője szinte azonnal elpártolt a színészkedéstől – állítása szerint soha nem is ott akart kikötni – így a film sikerének lecsengése után eltűnt a közönség szeme elől. Mi történt vele azóta? 

Nagy Marcell a média világában maradt, csak éppen nem színészként. Nemrég befejezte a Színház- és Filmművészeti Egyetem operatőr szakát, ami után mesterképzésre készül. Hogy jutott el idáig? Kezdjük az elején. A Sorstalanság előtt Marcell atletizált – ígéretes tehetség volt hosszútávfutásban – így találkozott egy gátfutó modellel, aki úgy vélte, az akkor nyolc éves gyereknek lenne helye a castingokon. Így édesanyja elkezdte válogatásokra vinni, de ezek sokáig nem hoztak eredményt. Mesébe illő fordulat volt tehát, mikor Marcell elhatározta, az aznapi casting az utolsó és ott sikerrel járt. Ebből adódóan egyre több dolog következett, míg végül tizenkét éves korában megkapta a Sorstalanság főszerepét. Hogy miért, azt a mai napig nem tudja pontosan, csak annyit mondtak neki, a szemei fontos szerepet játszottak a döntésben. 

 Utólag teljesen szürreálisnak látja, amik történtek vele. Mostanra kezdi igazán felfogni, milyen nagy jelentőséggel bír, hogy annak idején, egy filmfesztiválon együtt ebédelhetett Adrien Brodyval, Ennio Morriconéval és Pierce Brosnannel. A Sorstalanság után nem akart a színészi pályán maradni – több nagy lehetőséget is visszautasított. Érettségi után mégis, valamiféle kötelességének érezte, hogy jelentkezzen a Színház- és Filmművészeti Egyetem színész szakára. Egyértelmű volt számára, hogy nem fogják felvenni, hiszen nem is készült fel rá rendesen, már az első rostán kiszórták. Ezt követően a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotószakján kezdett tanulni, de nem érezte úgy, hogy megtalálta, amit keresett. Majd elindult az operatőrképzés a Színművészetin, amire azonnal jelentkezett és azóta is imádja. Úgy véli, a Sorstalanság nagy szerepet játszott abban, hogy ma azt tanulja, amit. Így nyilatkozik erről: 

„Hogy az operatőri rész elkezdett érdekelni, az biztos, hogy a filmnek köszönhető. Az első digitális gépemet a Sutyitól kaptam (Koltai Lajos beceneve - a szerk.), az első analógot pedig Kertész Imrétől. Biztos, hogy akkor indult el, akkor kezdtem el fotózni.” 

Nagy Marcell jelenleg három barátjával együttműködésben folyamatosan alkot. Az utóbbi időben klipekkel foglalkoztak, amik, mivel szabadabb kezet adnak az alkotóknak, jó terepet adnak a gyakorlatszerzésre. Bár Marcell látja, hogy manapság videót készíteni a dalokhoz nem túl nyereséges dolog, szeretnek vele foglalkozni, és ahogy a kapott elismerések mutatják, jól is csinálják. 2013-ban a Run Over Dogs együttes Our Love című számához készítettek egy videót, amit a Quart az év legjobb klipjének választott. 2014-ben a SONYA: Kitchenfloor című számához forgattak klipet, amiért a Cometen a szakmai zsűri nekik ítélte a díjat. A legfrissebb projektjük Zséda Hány percet élsz című számához készült. 

A klipeken kívül Marcell másba is belekóstolt. Damokos Attilával pályáztak a Fashion Video Festivalra, melyre elkészítették a Homunculus című etűdjüket. A kisfilm elnyerte a fesztivál különdíját, így Marcelléknek alkalmuk nyílt néhány másik fesztiválra is kijutni az alkotással. A film fényképezésért aztán Aranyszem-díjat is nyert. 

Marcell három barátjával készül megnyitni saját műhelyüket, valamit készülnek egy projekttel a Film és Színművészeti Egyetem 150. születésnapjára. Érdeklődik a reklámfilmek iránt és a fotózás is újra elkezdte foglalkoztatni. 

Nagy Marcellt ma már ritkán állítják meg az utcán, mint a Sorstalanság egykori színészét, de egyenes úton halad afelé, hogy újra felismerjék, de ez úttal mint elismert operatőrt.


idézet: www.origo.hu

2014. december 18., csütörtök

Kampányvideók és megszorítások - mégiscsak van hasznuk?

Közérdekű adatigénylésem során a Központi Statisztikai Hivataltól kérdeztem meg a 2003-ban, illetve 2013-ban ittas vezetés okozta balesetek számát. Az ok, amiért ezt kérdeztem a következő: folyamatos kampányvideókat láthatunk, állandó törvényszigorításokról hallhatunk. A kérdés már csak az, vajon van-e ezeknek bármilyen haszna? 

2003-ban 2450 ittas vezetésből következő baleset történt. Ez a szám akárhogy is nézzük, magas. Csak úgy, mint a világ minden táján, Magyarországon is egyre több kampány indult. Ezek főleg reklámokat, vagy interneten terjedő videókat foglaltak magukba. Később aztán törvényi szinten is megjelentek a szám csökkenését elősegíteni hivatott rendelkezések: a zéró tolerancia, majd annak is szigorítása. 

2005-ben terjedt el az egyik legismertebb kampány Magyarországon, melynek mindenki nagyon jól ismerheti a plakátját:


2008. május elsejétől érvénybe lépett hazánkban is a közúti közlekedésre vonatkoztatott zéró tolerancia elve. Ez annyi jelentett, hogy ha az igazoltatott járművezető véralkohol szintje meghaladja a 0,80 ezreléket, akkor büntetőeljárást kell indítani ellene. 



2013-ban a zéró tolerancia törvényét még inkább megszigorították. A jogszabály szerint a járművezető véralkohol szintje nem haladhatja meg a 0,50 ezreléket. Az is bűncselekménynek minősül, ha valakit egy benzinkútnál, vagy egy parkolóban kapnak el ittasan a rendőrök. Sőt, aki iszik, az egyúttal drogozik is, így kétszeres büntetésben részesül. 

Természetesen nem csak a hazánkban született kampányokat látja magyar lakosság. Több alkoholgyártó cég is rászokott, hogy hangsúlyozzák a felelősségteljes alkoholfogyasztás jelentőségét. 2013-ban a Budweiser sörgyár adott ki egy megható kampányvideót a Global Be Responsible Day (Globális Légy Felelősségteljes Nap) alkalmából:

   

A 2013-ban történt balesetek száma 1662. Bár nem tudhatjuk biztosan, hogy az alkoholos befolyásoltság okozta balesetek számának csökkenése a kampányvideóknak, vagy az egyre szigorodó szabályzásoknak köszönhető, beláthatjuk, hogy nem ez a legfontosabb kérdés. A lényeg, hogy a balesetek száma 2003-tól 2013-ig majdnem nyolcszázzal csökkent. 

A megelőzésnek szánt videókat továbbra is folyamatosan töltik fel mind külföldön, mind hazánkban. Ma már nem csak a szörnyű kimeneteleket bemutatni kisfilmeket láthatjuk a különböző honalapokon, illetve a videó megosztókon, hanem olyanokat is, amik a helyes megoldást mutatják. Ilyen a következő, a Baleset-Megelőzés által YouTube-ra feltöltött videó is:

   

Talán joggal reménykedhetünk a további csökkenésben?


Adatok forrása: http://www.ksh.hu/docs/hun/xstadat/xstadat_eves/i_ods006.html

2014. november 24., hétfő

Milyen a jó Mikulás?

Egyre jobban kell kutatnia annak, aki olyan mesét akar találni, ami kiemelkedik a többi közül. A Shrek és a Jégkorszak óta az új alkotások általában nem hagytak bennem mély nyomot. Ezt nem (feltétlenül) úgy értem, hogy rosszak, hanem úgy, hogy nem érzem szükségét, hogy többször megnézzem.  Szerencsére azért szép számmal akadnak kivételek, gondolok itt akár a 2011-es Rangora, vagy a 2012-es Rise of the Guardians (Az öt legenda – már megint nem vagyok teljesen elégedett a címfordítással, de ez még egy egészen elnézhető példa) című filmre. A legutóbbi, nálam nagy sikert elért alkotás a 2011-ben megjelent Arthur Christmas volt.

Szeretném rögtön az elején leszögezni, hogy hálás vagyok, mivel a mese Magyarországon szó szerinti fordítással Karácsony Artúr címen fut. Ahogy azt korábban írtam, nem szeretek előzeteseket nézni, de megmondom őszintén, erről a filmről én nem is láttam soha egyetlen reklámot sem, amire felfigyelhettünk volna. Egyik vasárnap délután apukámmal szörföltünk a csatornák közt, mikor is belefutottunk ebbe a mesébe.  Mivel ment már egy órája, de elkaptuk belőle az (utólag teljes biztonsággal állíthatom, hogy) egyik legjobb megszólalást, egyértelmű volt, hogy az egészet meg kell néznem. A mesét Barry Cook és Sarah Smith rendezték, utóbbi pedig íróként is részt vett az alkotásban Peter Baynham társaként. Több neves színész vállalta az angol nyelvű szinkront, olyanok mint James McAvoy, Hugh Laurie és Bill Nighy.

Az alaptörténet nagyon egyszerű. Karácsony este van, a Mikulás manói segítségével szállítja ki az ajándékokat. Egy vészhelyzet következtében viszont az egyik ajándék nem kerül kiszállításra. Innen már mindenki sejtheti, hogy a mese arról szól, hogy juttatják el az ajándékot a gyermekhez. Jól is sejti az a bizonyos mindenki. A történet egyszerűségét viszont a kivitelezés, és a jól kitalált karakterek, szükség esetén háttértörténetek ellensúlyozzák, ami ezáltal váratlanul szórakoztatóvá válik. Mi a mesében a legszokatlanabb? Megszokhattuk, hogy a Télapó a manóival dolgozik, esetleg, meséje válogatja, van egy felesége, Télanyó. Itt viszont a Mikulásnak családja van. Van felesége, egy apja, aki az előző Télapó volt, és van két fia, Steve és Arthur.  Steve úgy tervezi, hamarosan átveszi édesapja szerepét, hisz épp itt az ideje, hogy az nyugdíjba vonuljon, ő maga pedig kiválóan vezényli le az ajándék-kiosztási akciókat minden évben. Arthur nem ilyen ambiciózus. Ő nem feladatnak tekinti a karácsonyt, hanem a leggyönyörűbb ünnepnek a világon. Egy csodának. Az ő feladata, hogy a leveket olvassa és válaszoljon rájuk, hogy meggyőzze a világ gyermekeit: a Mikulás TÉNYLEG létezik! A nagypapa karakterjegyei inkább öregség okozta tulajdonságok, aktuális Télapó kissé együgyű, de jóindulatú, Télanyó pedig rendes háziasszony olykor meglepő és indokolatlan kommentárokkal. Vannak persze kitüntetett szerepű manók: Steve segédje, illetve a későbbi kalandokban résztvevő csomagoló-manó, Bryony, ők mindketten hozzájárulnak a film minőségéhez. A történet jól fel van építve, élvezhető tempóban halad, és az írók ötletesen használták ki a karácsonyhoz köthető szokások, dalok, eszközök, hitek adta lehetőségeket.

Szórakoztató, vicces, aranyos néznivaló, de senki ne számítson semmi bonyolultra. Ja, és nagyon jó a magyar szinkron! Ha valaki szereti a karácsonyos meséket, vagy egyszerűen a meséket, bátran ajánlom megnézésre akár a hamarosan ideérő adventi időszakban, akár júliusban, 40 fokban. Kellemesen csalódtam, örülök, hogy a véletlen összehozott ezzel a hangulatos kis mesével.



Utánanézve kiderült, hogy van magyar előzetes is!

2014. november 23., vasárnap

The Day of the (Un)Dead – Koncertbeszámoló egy rajongótól, akinek valóra vált az egyik legnagyobb álma

Vannak pillanatok az életedben, amikor nem tudod elhinni, hogy valami megtörténik. 
Egyszer csak kitalálsz valamit, amit át kell élned, onnantól kezdve pedig akarod, ha látsz reális esélyt a megvalósulásra, ha nem. Idén több koncert is ilyen volt az életemben, de a leghihetetlenebb élmény a november 19-i Hollywood Undead koncert volt az Akvárium nagy halljában. 


Két éve egy februári szombaton, hajnali négy óra körül a szülinapi bulim után ballagtam haza egyik nagyon jó barátom társaságában. Ekkor mutatta meg nekem a Hollywood Undead védjegyüknek számító, Everywhere I Go című számát. Ott és akkor beleszerettem abba a dalba, másnap pedig jobban belemélyedtem a diszkográfiájuk tanulmányozásába. Pár hét elteltével teljesen szerelmes voltam az egész bandába dallamokkal, szövegekkel, maszkokkal, művésznevekkel, egyéniségekkel együtt. A stílusuk elég egyedi, nem egyszerűen rap-rock, de leginkább ahhoz hasonlítható. Lemezeiken vannak metálosabb hangzású számok, ugyanakkor van, hogy a dalban a hip-hop stílusjegyei dominálnak. Lelkesen utána is néztem a koncerthelyszíneknek, hogy körülbelül mikorra várhatom, hogy ha kis hazánkba nem is, de legalább a közelbe ellátogatnak. Nagyot koppantam, mikor megláttam, hogy turnéjuk során gyakorlatilag nem hagyják el az USA területét. Innentől kezdve már csak a remény maradt számomra, hogy valaha látom őket élőben, és elhatároztam, ha megközelítik Európát, teljesen mindegy, hogyan, de én ott leszek. Teltek a hónapok, jött az új album, örültem, lelkesedtem, de megint nem láttam európai helyszínt a koncertlistánál. Álomnak álom maradt, de belenyugodtam, hogy nem valószínű, hogy Charlie Scene, Johnny 3 Tears, Danny, Da Kurlzz, J-Dog és Funnyman legalább egy városban lesz velem.  


Balról: Funnyman, Charlie Scene, J-Dog,
 Danny, Da Kurlzz, Johnny 3 Tears
És akkor eljött az a májusi nap. Épp sétáltam a következő órámra a stúdióhoz, mikor elolvastam barátnőm csetüzenetét: „IDEJÖNNEK!!! ITT LESZEK!! JÖN A HU MAGYARORSZÁGRAAAA!!! ÁÁÁÁÁÁÁÁ” 
Először nem hittem el. Teljesen lefagytam, megálltam. Barátnőm beszélt hozzám, de semmi nem jutott el az agyamig, és egy hangot nem tudtam magamból kipréselni. Gyorsan keresni kezdtem valami hivatalos információt, eseményt és meg is találtam. Ezt követően nemhogy nem jött ki hang a torkomon, de megállíthatatlanul elkezdtem sikítozni, visítozni, viháncolni. A levegőm elfogyott, könnyek gyűltek a szemembe, úgy éreztem magam, mintha álmodnék. De nem álmodtam. Igaz volt. Állt még előttem ugyan fél év, amit ki kellett várni, de tartotta bennem a lelket a koncert ígérete. Egy hét múlva két barátommal együtt megvettük a jegyeinket. Nem volt más hátra, mint várni. 

Eljött a nagy nap – 2014. november 19.  

Azt hittem nem fogok bírni magammal már a koncert előtti egy hétben sem, ehhez képest még hétfőn sem éreztem különösebb izgalmat, inkább csak örültem. Néztem a magyar rajongótábor reakcióit, az enyém meg sem közelítette az övékét. Gondolkodtam, mi lehet a baj velem, életemben nem vártam még semmit ennyire, mint ezt a koncertet. Aztán rájöttem, hogy miért nem izgulok. A nagy nap hetének hétfőjén egyszerűen még mindig nem hittem el, hogy idejönnek hozzánk, Magyarországra. Szerdán reggel kezdett tudatosulni bennem, hogy igen, ma este koncert. Ekkor már teljesen random helyzetekben tört ki belőlem a nevetés, vagy egyszerűen nyüszítettem az izgalomtól, esetleg ugráltam a HU számokra. 

Barátaimmal megbeszéltük, hogy 7 körül találkozunk, beülünk valahova, 8-kor pedig bemegyünk az Akváriumba, mert 9-kor kezdődik a koncert. El is indultam időben, felszálltam a metróra… na és ekkor kezdtem izgulni. Innentől kezdve remegett a lábam és semmi nem ment le a torkomon, csak néhány korty víz. Sorbanállás közben kétszer is majdnem leestem a lépcsőn, mert egyszerűen nem bírtak el a lábaim. Bementünk a tömegbe, és vártuk a kezdést. 

Több „téves riasztás” után végül felvillantak a színpadi fények és az együttes elfoglalta a színpadot. Erős kezdést produkáltak, három zúzósabb kultuszszámon keresztül meg sem álltak. Ezek után üdvözöltek minket először és a minden bizonnyal iszonyatosan meleg maszkok is lekerültek róluk. A koncert zseniális volt. Ahogy gondoltam is, a rappel nem volt gond, az énekszólamok mindvégig tiszták voltak és a hangosítás is nagyon jó volt (ettől minden koncert előtt félek, szóval jár a tapsihapsi). A számlistát gondosan válogatták össze, mennyiségileg arányosan oszlottak el a metálosabb, illetve a hip-hoposabb dalok. Az idő felénél járva bejelentették, hogy jövőre új lemez várható, amiről eljátszották a nem sokkal korábban a közönség fülei elé bocsátott Day of the Dead című dalt.


Bár nem voltam nagyon elől, láttam, hogy a srácok betöltik a színpadot. Mozogtak rajta, élettel teltek voltak, élvezték, hogy előadhatnak, hogy itt lehetnek. Annak ellenére, hogy nagyon húzós a turnérend és elképesztően megviselheti őket, szívüket-lelküket beleadták a buliba. Mondjuk utóbbit a rajongótábor is elmondhatja magáról. Mindenki tudott minden szöveget, énekeltünk, kiabáltunk, sikítottunk, lelkesedtünk. Az egyetlen negatívum, ami tapasztalható volt, az a levegőtlenség. (Viszont ez nagyon nagy negatívum, remélem, hogy az Akvárium ezt majd orvosolja valahogy.) Egy és negyed órája ment a koncert, mikor a banda levonult a színpadról… de tudtuk, hogy itt még nincs vége. Nem lehetett vége. A közönség őrjöngve követelte vissza a fiúkat, és AZT a bizonyos dalt. És akkor felcsendült az Everywhere I Go. Elképesztő érzés volt, az egész koncert alatt nagyon együtt mozgott a közönség, de akkor és ott - nyilván az is közrejátszott, hogy mindjárt vége az élménynek-  mindenki megőrült. Majd vége lett ennek is, kaptunk egy csodálatos egy mondatos ígéretet: „We will come back next year!”, s a Hollywood Undead ezzel búcsút mondott magyar közönségének. Mi pedig izgatottan, izzadtan és felhőtlenül boldogan elindultunk a kabátjainkért és hazaindultunk. 

Csütörtök este fogtam fel először, hogy az előző nap tényleg megtörtént. Ráadásul lehet, hogy hamarosan ismét látom őket. Azt hiszem, többet nem mondok, nincs is szükség rá. Hát így hangzik egy rajongó koncertbeszámolója, akinek egy este alatt valóra vált az egyik legnagyobb álma. 

Itt egy saját fotó a buliról, sok sajnos nem látszik: 


Saját videó, részlet az Everywhere I Go-ból:





Képek forrása:
1. www.facebook.com/hollywoodundeadofficial
2. www. billboard.com
3. www.facebook.com/hollywoodundeadofficial